Prométheusz mítosza

A görög mitológia szerint, mikor az istenek megszületésével kialakult a világ és örök törvények uralkodtak rendje felett, Zeusz eleinte elégedetten nézte azt az Olümposz égbe nyúló csúcsáról, de mert nem mutattak be áldozatokat, himnuszokat sem énekeltek az isteneknek, a világmindenség szépsége tanúk nélkül maradt. 

S mert nem voltak emberek, a földet sem volt ki szántsa fel, városokat sem emelt senki és hajók sem szelték át a tengert. Ekkor Ptométheusz, Iapetosz fia, egyik Titán, a phókiszi Panopeusz környékén olyan alkalmas anyagot talált, melyből Pallasz Athéné segítségével megformálhatta az első embereket.

Eleinte ezek tudatlanok voltak, alig különböztek az állatoktól, sőt, tehetetlenebbek és védtelenebbek voltak azoknál az eső, a fagy és a vadállatok támadásaival szemben. Homályos barlangok mélyén húzódtak meg mint a vadállatok vagy a földbe ásták magukat mint a hangyák de nem értették meg azt amit láttak és nem fogták föl azt amit hallottak - öntudatlanul élték végig az életüket, mint az álomképek.

Már szinte kipusztulás fenyegette az emberi fajt, amikor Prométheusz lelopta számukra az égből a tüzet, mely addig csak az istenek tulajdona volt.

A tűz birtokában aztán különböző mesterségeket tanultak meg az emberek, az anyag megmunkálását és a fém feldolgozását, téglát égetettek és abból házat építettek maguknak s a mindenféle hasznos szerszámmal való munka közben egyre jobban ügyesedett a kezük és egyre jobban világosabb lett az értelmük. 

A tűz használata során az emberi öntudat szikrája is fellobbant bennük, felfigyeltek a természet ritmusára, az évszakok váltakozására és megtanultak alkalmazkodni ahhoz. Megismerkedtek a számok világával, a betűvetéssel és a költészettel, kiismerték a csillagokat és a füvek közt az gyógynövényeket, a lovat a szekerük elé fogták, hajókat építettek s azok vitorláiba befogva a szelet bejárhatták a tengert, messzelövő íjjukkal pedig már nem csak védekezhettek, de leteríthették a vadat s annak bundájával védelmet szereztek maguknak a hideg ellen.

Prométheusz még arra is megtanította az embereket, hogy miként lehet a madarak röptéből, az áldozati állatok beleiből, az álomképekből és más előjelekből a jövőre következtetni, de ügyelt arra, hogy senki se lássa meg előre a halála napját, nehogy elveszítse a reményét amíg él.

Prométheusz ajándékának, a tűznek köszönhetően, az ember tehát kiemelkedett az állatok sorából és a természet erőit a maga hasznára vonhatta.

Zeusz féltékenyen látta, hogy a tűz a halandók birtokába került. Ezért megfenyegette Prométheuszt, hogy ő olyan ajándékot fog küldeni nekik, amelyet mindnyájan szeretni fognak és észre sem veszik, hogy az a saját szerencsétlenségüket tartalmazza.

Hogy az istenek és emberek atyja miként bűntette meg Pandorával az embereket, más történet. De Prométheuszt is kegyetlenül megbüntette. Annak ellenére, hogy Prométheusz volt az egyetlen a Titánok közül aki segítette őt Kronosz és testvérei ellen, Zeusz megparancsolta Héphaisztosznak, hogy a föld peremén, az ember nem járta pusztaságban láncolja a vétkest egy sziklához.

A kovácsmester, annak ellenére, hogy Prométheusz épp az ő műhelyéből lopta ki a tüzet, sajnálta az elitéltet, mégis engedelmeskednie kellett Zeusznak. Hogy sok viszontagság után miként szabadította kis Héraklész Prométheuszt s Zeusz haragvó villámai és mennydörgése miként juttatja őt a sötét Tartaroszba, mivel azt mondta: minden istent gyűlöl, mert rosszal viszonozták a jót amit ő tett velük, hosszú kitérő lenne.

Itt annyi fontos, hogy  végül a Héraklész mérges nyilától véletlenül halálra sebzett szenvedő Kheirónért cserébe - a halhatatlan, kentaurról szintén szó esett már az előbbi jegyek kapcsán -, Zeusz kiengedte Prométheuszt az Alvilágból.

Mégsem nyerte vissza szabadságát, mert ekkor, hogy nem árulta el Zeusznak a jövőjét illető jóslatot, az megparancsolta, hogy Hermész vezesse egy kaukázusi sziklához. Ott Héphaisztosz leláncolta és Zeusz egy vérengző sast rendelt oda, hogy az csőrével hasítsa fel Prométheusz keblét és a napról napra megújuló máján lakmározzék.

Addigra, a béke érdekében, Héraklész már sok szörnyetegtől megszabadította a világot, s mikor erre a vidékre ért, azonnal lelőtte a Prométheuszt kínzó sast is. A sokat szenvedett hős a gyűlöletes apa kedves fiának nevezte Héraklészt, aki nem elégedett meg azzal, hogy nyugalmat szerzett Prométheusznak, hanem vitába szállt Zeusszal, szemére vetve, hogy míg neki az emberek javára szolgáló hőstetteiért az olümposzi halhatatlanságot ígérte meg, Prométheusznak, az emberek legnagyobb jótevőjének még mindig nem oldotta fel a bilincseit.

Zeusz, örömében, hogy a fia a sas lenyilazásával újabb hőstettet hajtott végre, hozzájárult Prométheusz bilincseinek a feloldásához. Erre már Prométheusznak sem volt miért tovább elhallgatnia az anyjától megtudott titkát, mely szerint a Végzet kimondta Néreusz lányáról, Thetiszről, hogy olyan fiúnak fog életet adni, aki kiválóbb lesz apjánál.

Erre Zeusz azonnal lemondott szándékáról, hogy Thétiszt feleségül vegye, s inkább - miként arról is szó esett  már az előbbiekben - sietve a halandó Péleusz királyhoz adta s Thetisz halandó gyermeke, Akhilleusz révén teljesült be a jóslat, aki hírben és dicsőségben valóban felette állt apjának.

Ez után Prométheusz bebizonyította, hogy ő az isteneknek és embereknek közös jótevője. Az embereknek azt is megtanította, hogy a tűz segítségével miként lehet szobrokat önteni, mire azok sorra megteremtették az istenalakokat. S mindet a maguk képmására, hogy azok a legszebb férfiakhoz és a legszebb nőkhöz hasonlítsanak.

Még Prométheusz szobrát is megalkották, akinek az oltára előtt égő tűzről gyújtották meg a fáklyákat és az új tüzet versenyt futva vitték el a szobrászok és fazekasok műhelyeibe, jámbor szokásukkal bebizonyítva, hogy Prométheusz, mikor ellopta az istenektől a tüzet, senkit sem rövidített meg, hisz  a tűznek az a természete, hogy bármennyi lángot is gyújtanak rajta, nem fogy el.

Ez a mítosz az emberi lélek több arculatát is magába rejti, mely jól tükrözi a Vízöntő csillagjegy ambivalens jellegét. Egyrészt a megalkotott, a megteremtett dolgokkal szembeni elégedetlenséget, a folytonos keveslést, az elképzelthez képest sosem elégséges kifejeződését, másrészt a generációk közti, a hagyományos és új, a konvencionális és az egyéni megnyilvánulás közti harcot szimbolizálja.

Uranosz, az ég, a levegő és a szellem megtestesítője, melynek a székhelye nem a föld, nem a realitás. A Vízöntő jegy szülötte nem annyira testileg, érzékileg él, mint inkább szellemi-lelki síkon. Képletesen kifejezve: térre van szüksége, akár a végtelen égbolt, s mert fix levegő jellegű jegy, elképzelései, eszményei tartósak is.

A mítosz szerint Uranosz eszményi képet alkotott magának megszületendő gyermekeiről. A képzeletben minden lehetséges, az eszményi kapcsolat, az eszményi foglalkozás, az eszményi társadalmi rend. A valóságban viszont minden felborul: konkrét formát nyer, behatárolódik.

Uránosz mítoszában fellelhető  a Vízöntő tökéletesség és tisztaság iránti törekvése, mely minden megvalósulás során összeütközik az anyagi világ véges korlátjaival - a mítosz mondanivalója, hogy a reális valóság nem az, amit elképzelünk.

Prométheusz mítosza mély emberi dilemmát tükröz: elfogadjuk-e a becsontosodott, mindenki által elismert régit, a megszokottat, vagy, vállalva a változás előtt elkerülhetetlen krízis kínjait, az új, a jobb és szebb világ érdekében, megpróbáljuk változtatni?

Ez az előre nem látható büntetés vállalása, melyre csak akkor kerülhet sor, ha tudatosan többet teszünk a megengedettnél, ha átlépjük szabadságunk határait - ha vétünk az isteni akarat ellen.

Prométheusz ellopta az istenektől a tüzet, holott Zeusz meg akarta tagadni tőlük.
A tűz a fény, a megismerés, a helyzetek és dolgok felismerése, a tudatosság.
Szimbolikusan: az emberiség a tűz által részesül az isteniben.

A Vízöntő jegyében a szellemi erők a legaktívabbak, mely nem az egyén győzelmét tűzi ki célul, hanem a nagylelkű odaadást valamely közös cél érdekében, mely felszabadítja az egyént a testi kapcsolat ösztönös érzékiségétől, hogy kifejezésre juttathassa a benne rejlő lényeget, az isteni szikrát.

Az éjjelente folyton újjáalakuló májon naponta lakmározó sas, asztrológiailag a Jupiter bolygóhoz kapcsolható, mely a magasabb rendű tudást, a megértést, a belátást szimbolizálja.

Az ártatlan tudatlanságból a megismerés felé való törekvésért büntetés jár, de a Vizöntő jegy szülöttének megéri, mert tudja, az a fejlődés útjára vezet.
A Vízöntő az egyetemesben, a másokban kifejeződő öntudatot fejezi ki.