Az imázs

Mikor a barátaink, az ismerőseink vagy a szeretteink jellemét bogozgatjuk, elkerülhetetlenül feltűnik képzeletünkben a külleme, a mozdulatai, a hangja s mindaz a sok kis semmiség, mely meghatározza az imázsát.

MielÅ‘tt hosszasabban szóvá tenném, hogy egyes személlyel kapcsolatban miért tartom érdekesnek a születési dátuma révén hozzá kapcsolható állatszimbólumot, hogy miként  védhetjük ki a rosszat, ha ismerjük valaki jellemét, hogy miként kerülhetjük el a nézeteltéréseket ha figyelembe vesszük vitatársunk természetébÅ‘l fakadó karakterét, hadd álljon itt néhány sor az imázs fogalmáról, melyet a Bojtorjánillat c. könyvembÅ‘l idézek:

– Sokszor visszakalandozom a múltba. Azt mondják, ez az öregedés jele. S talán így is van! ám szeretném, ha megértenél! én nem úgy merülök a múltba, mint a strucc: fejjel a homokba, hogy a jelenrÅ‘l mit se tudjak…(…) A jelent elkerülhetetlenül megéli az ember, s azt hiszem, ez látszik is. Csakhogy ez még nem mond semmit nekem. ám amint a jelen múlttá válik, ugyanígy teszek. Léteznek viszont bizonyos támpontok, melyek állandó jelenné teszik számomra a múltat.

Biztos pontok, mint a kilométerkövek, melyek irányt szabnak érzelmi világomnak, melyek kijelölik az érzelmi-létezési pályám, elÅ‘revetítve alakulását… Tudod, sosem estem a múlt kábulatába, hála Istennek mindig elég idÅ‘t kell a jelennel elvesztegetnem. Szeretek viszont mesélni róla. Persze, bizonyára senkit se érdekel az, amit a múltamról mondhatok, ezek saját átéléseim, melyek csak nekem jelentenek valamit, csak engem melengetnek, de ha mesélek róla, úgy érzem, megoszthatom az örömöm… ám ne gondold, nem tárulkozom ki én sem bárki elÅ‘tt, csakis olyasvalaki elÅ‘tt, aki valahogy közel áll hozzám. Olyan ez, mintha érzelmi emlékeim titkát értékként, kincsként fektethetném valakibe… De csodálom, hogy neked ilyesmiket mondok, hisz ezt a nÅ‘k sosem értik meg. Ezért nem tudják elviselni sem. Nem képesek megérteni, hogy így hordozóivá válnak ugyanazon érzelmeknek, melyek egykor annyi kellemet, oly barátságos meleget keltettek szívünkben.

– Persze, mert a nÅ‘k mindig egyedi, abszolút tapasztalatot akarnak, önálló élményeket – vágott közbe mintha nem is férfi és nÅ‘, hanem két anyagiságától megszabadult értelem társalogna.
– Pedig kár, mert nem így van. Egyik élmény átmegy a másikba, mint valami folytonos, örök érzelem. Ezért nem tudjuk eltemetni az elmúlt szerelmet. Egy elhagyott kedves iránt érzett szerelem átmegy a másikba, sajátos metempszichozisként.

Vagyis nem hal meg, ahogy Å‘seink sem haltak meg érzelmi emlékezetünkben. Itt, természetesen, nem a gének üzenetét értem, az más. és nem is csak az érzelmek erotikus vonalára gondolok. Ez, bár erÅ‘s, nem határozza meg fejlÅ‘désünk vonalát. De a sokoldalú tapasztalatok, a barátságok, a különbözÅ‘ kapcsolatok, a válságpillanatok, a küzdelmek, a sikerek… és különösen szüleink képe… ez a meghatározó. és itt megállnék kissé a kép, az imázs jelenségénél. Az imázs, tudjuk, olyan szerkezet, melynek anyaga az a személy, akit elképzelünk. De ennek képe olyan, amilyenné mi alkotjuk meg, olyan tulajdonságokkal bír amilyenekkel mi ruházzuk fel, a saját korlátjaihoz, kontúrjához képest, melyek nekünk nem kellenek, számunkra hasznavehetetlenek.

Szüleink, barátaink, ellenségeink nekünk olyanok, amilyeneknek mi akarjuk Å‘ket. Csak alakítás, igazítás mindahány a saját sablonjainkhoz, melyeket saját műhelyünkben, saját használatunkra, mi magunk képzeltünk el. Persze ifjúkori barátom vagy elsÅ‘ szerelmem képe ma már nem felel meg elképzelésemnek, de Å‘ket olyannak szeretem, amilyenek akkor voltak, amikor megalkottam magamnak imázsukat…

és ezt nem értette meg a feleségem. Féltékeny volt rájuk. Pedig Å‘k úgy maradtak meg bennem, ahogy egykor megalkottam képüket. S ezt nincs miért megmásítanom, kikorrigálnom, vagy egész egyszerűen lemondanom róluk. Nem, szükségem van rájuk! Ezeket az imázsokat ott Å‘rzöm érzelmi kincsestáramban, és senkinek sem engedem meg, hogy hozzá nyúljon. Még maguknak a modelleknek sem! Leginkább épp nekik nem, nehogy elrontsák! Szükségem van e képekre, hisz ezek népesítik be lelki mennyországomat. Nélkülük egyedül érezném magam, sivárnak… persze,  a személyemrÅ‘l s nem a lényemrÅ‘l beszélek.