A tettető

A tettetés szavakban és tettekben megnyilvánuló, alantas célú színlelés, képmutatás. A tettető megtévesztően másnak akar látszani.
Hányszor tapasztaljuk, hogy két ember megharagszik egymásra, olykor semmiségekért is. és akkor a tettető azzal jön, hogy ő nem akar veszekedni, csak megbeszélni a dolgokat.

Szemtől szembe a tettető magasztalja haragosát, ha pedig valaki panaszkodik neki, a tettető tárgyilagos hangnemre vált, mintha együtt érezne vele. A tettető megbocsát a rágalmazójának és nem veszi zokon a sérelmeket, melyeket valaki mérgében rázúdított.

Ha sürgős tanácskozásra hívják, a tettető kifogást talál, hogy azt későbbre halasszák. A tettető sosem vallja be szándékait, hanem lehetséges tervként említi azt, amit épp csinál.

Ha a tettetőnek valamiről konkrét véleményt kell mondania, kifogásokkal hozakodik elő: vagy elkésett, vagy gyengélkedett, nemigen tudhatja pontosan. Ha valaki kölcsönt kér tőle, a tettető ad, de ezerszer elmondja, hogy őt sem veti fel a pénz. Ha valami vállalkozásba akar fogni, azt mondja nem érdekli, ha meg semmit sem intézett, színleli, hogy ő mindig milyen jó affért tud csinálni.

Ha a tettető hall valamit, úgy tesz mintha nem hallaná, ha lát, mintha nem látná, ha pedig ígér valamit, úgy tesz mintha nem emlékezne arra, hogy megígérte volna. Ha valakinek sikerül valami újat kitalálnia, azt mondja, hogy az már neki is eszébe jutott.

A tettetőt hamar felismerjük tétova kifejezéseiről mint a „nem tudom”,  „fel nem foghatom”, „meg vagyok döbbenve” s hogy feleletében mindig a mesélőre hivatkozik: „szavaidból ítélve nagyon megváltozott”, „nekem egészen másképp mesélte”, „számomra ilyesmi elképzelhetetlen, de ha te mondod”.

Még ha valamiről biztosan tudja is az igazat, a tettető kételyt ébreszt: „ezt hitesd el mással”, „csak vigyázz, ne légy ennyire hiszékeny”.

Erre a körmönfont, bizonytalanságot mímelő hangnemre érdemes felfigyelni, mert a tettető nem egyenes jellem. A ferde jellemektől pedig jobb óvakodni!